Kanada és a magyar zsidó menekültek

(1956-1957)

 

 

A menekültek elsõ állomása: Ausztria

Az elsõ zsidó menekültek még a forradalom alatt a határmenti városokból, Csornáról, Kapuvárról, késõbb Sopronból és Gyõrbõl érkeztek Ausztriába. A kisebb településekrõl általában az egész zsidó közösség útra kelt: tagjaik féltek attól, hogy a tömegmegmozdulások esetleg zsidóellenességbe fordulnak, ezért már a harcok elsõ szakaszában elhagyták otthonaikat. A budapesti menekültek között számos zsidó volt: az emigrációt válsztó zsidók zöme közülük került ki. A bécsi Kultusgemeinde (zsidó hitközség) külön irodát nyitott, ahol nyilvántartásba vették a Magyarországról érkezõket, majd a HIAS (Hebrew Immigrant Aid Society - Zsidó Kivándorlókat Segélyezõ Társaság) intézte továbbutazásukat, kivéve azokét, akik Izraelben kivántak letelepedni. A felmerülõ költségeket az AJDC (American Joint Distribution Committee - Amerikai Egyesített Elosztó Bizottság), valamint szerényebb mértékben maga a Kultusgemeinde fedezte. A menekültek felruházásáról az USEP (United States Escapee Program - Egyesült Államok Menekült Programja) gondoskodott: a költségek 80%-át fizette. A Caritas 100 ezer schillinget juttatott a Kultusgemeinde-nek a zsidó menekültek különleges igényeinek kielégítésére. Azok nevét, akik Izraelben szerettek volna letelepedni, jelentették a Zsidó Ügynökségnek.

Két busz állt állandóan az AJDC rendelkezésére. Ezek egy telefonhívásra a határra robogtak, és az érkezõket Bécsbe szállították. Az elsõ menekültek királyi fogadtatásban részesültek. Egy teljes öltözet ruhát választhattak ki maguknak az áruházban (pl. egy férfi menekült egy télikabátot, egy öltönyt, két inget, két váltás fehérnemût, két pár zoknit és két pár cipõt kapott), majd kényelmes bécsi szállodákban szállásolták el õket. A menekültek számának növekedésével azonban hanyatlott az ellátás minõsége. Az AJDC arra kényszerült, hogy a drága hotelszobákból két zsidó táborba, Bad Kreutzenbe és Korneubergbe, költöztesse át vendégeit. Az orthodoxokat a bécsi Hotel Continentalba vitték.

A zsidóság helyi szervezetei nem voltak felkészülve a folyamatos exodusra: a Zsidó Ügynökségnek alig volt alkalmazottja, és magyarul is csak kevesen tudtak. Az irodák szûkössége és a várótermek zsúfoltsága további nehézségeket okozott. Végülis a Kultusgemeinde, az AJDC, a Zsidó Ügynökség és a HIAS vezetõi egy közös válságstábot állítottak fel. Az Egyesült HIAS Szolgálat európai irodáiból minden szabad munkaerõt Bécsbe koncentráltak. Néhány nap alatt megháromszorozták az ausztriai létszámot. A bécsi irodán belül magyar részleget állítottak fel, de újra kinyitották salzburgi irodájukat is. Napi tizenkét-tizenhárom órányi munkával a hét minden napján, nagy nehezen sikerült rendezni a helyzetet.

Kanadai mentési próbálkozások

1956 novemberének végén a kevéssel korábban alakult montreali Kanadai Menekítõ Bizottság Bécsbe küldte S. Unsdorfer rabbit azzal a feladattal, hogy a menekültek érdekében kapcsolódjon be az ott tevékenykedõ amerikai zsidó szervezetek munkájába. A torontói zsidók is szerveztek egy bizottságot a magyarországi zsidók kimentésére. Nemcsak a már Ausztriában levõket akarták felkarolni, hanem azt tervezték, hogy zsidókat átcsempészik ôket a határon. 1956 novemberében harminc Ausztriába mentett zsidóért fejenként három ezer dollárt fizettek a hivatásos embercsempészeknek.

November 24-én a torontói Beth Hillel Kongregációból mintegy kétszázötvenen találkoztak Samuel Levine-nel, a CJC képviselõjével. Levine megígérte, hogy a JIAS-on keresztül segélyeket fognak kiutalni, ugyanakkor kijelentette, hogy a "Kongresszus valószínüleg nem tud pénzt fordítani arra, hogy titkos csatornákon zsidókat mentsenek ki Magyarországról." Eli Reichmann, a torontói zsidó közösség egyik ismert vezetõje kapcsolatba lépett a montreali magyarokkal, akik létrehoztak egy menekülteket segítõ bizottságot. A Kanadai Zsidó Kongresszus (Canadian Jewish Congress, CJC) azonban nem volt hajlandó együttmûködni a kanadai zsidó-magyarokkal. Jó szándékú dilettánsoknak tartották õket, naiv balekoknak, egykori társadalmi rangjuk visszaszerzésére törekevõ lecsúszott kereskedõknek. A CJC a Magyar-Zsidó Torontói Csoporttal sem állt szóba. 1956. december 5-én a CJC arról tájékoztatta a Kanadai Magyar Segélyalapot, hogy a Kongresszus pénzalapjához nem lehet hozzányúlni, de kérni fogják tagjaikat, hogy fizessenek be a Segélyalapba. A CJC a magyarok egyik tisztségviselõjérõl úgy tudta, hogy az illetõ Magyarországon a háború alatt aktív fasiszta volt. A CJC két informátora szerint a torontói magyar közösség alapvetõen fasiszta beállítottságú volt, liberálisok csak elvétve találhatók közöttük. Így a torontói magyar zsidók a CJC támogatását nélkülözve gyûjtöttek pénzt, majd eljuttatták azt a Vöröskereszthez. A CJT-t megkerülve mintegy tizenketten Bécsbe mentek, hogy a magyar határ közelében segítsék a magyar zsidók újabb exodus-át.

A CJC ekkor úgy döntött, hogy diszkreditálja a torontói csoportot. 1956. december 14-én kiadott közleményükben az áll, hogy csupán az Egyesült Elosztó Bizottság és az Egyesült HIAS az a két zsidó szervezet, melyet az osztrák hatóságok elismernek. Azok a csoportok, melyek a saját szakállukra hirdetnek segélyprogramokat, a fenti két hivatalos szervezetre vetnek rossz fényt.

Eltérõ számadatok

December 10-ig megközelítõleg hétezer zsidó menekültet vettek nyilvántartásba Ausztriában, ezek közül ötezret Bécsben helyeztek el. Izrael bécsi ügyvivõje ötezer Ausztriába menekült zsidóról tudott. A CJC jelentésében az áll, hogy december 10-ig százhúsz ezer menekült, köztük hétezer (5,8%) zsidó érkezett Ausztriába. A bécsi izraeli nagykövet tizenöt ezerre becsülte a zsidó menekültek számát. A HIAS egyik 1956 végi jelentése szerint 10 046 magyar menekült mondta magát zsidónak, de feltételezésük szerint további 2500 nem szerepelt a nyilvántartásukban. A magyar menekültek teljes számát ekkor tizehét ezerre becsülték. A JIAS (Jewish Immigrant and Aid Society - Zsidó Kivándorlásügyi és Segélyezõ Társaság) munkatársai egy szûk minta alapján 50%-ra tették azoknak a zsidóknak az arányát, akik nem vetették nyilvántartásba magukat.

Joseph Kage, a JIAS akkori igazgatója és számos zsidó migrációval foglalkozó tanulmány szerzõje húsz ezerre becsülte a Magyarországot 1956-57 folyamán elhagyó zsidók számát, ami a magyarországi zsidóság 20%-ának felelt meg. A CJC 1956. november 23-án szerzett tudomást arról, hogy a magyar menekültek között Bécsben kétezer zsidó is van, s közülük ezerkétszázan jelentkeztek is a különféle zsidó segélyszervezeteknél. A bécsi kanadai nagykövetség jelentése alapján 1956. december 1. és december 31. között 5028 magyar menekült indult Kanadába, s közülük 1020, azaz több, mint a 20%-uk zsidó volt. A nagykövet következõ jelentése azonban nem egyezett a John Whitney (Jack) Pickersgill vezette bevándorlási minisztérium statisztikai részlegének adataival:

Az 1956 decembere és 1957. január 25. között Kanadába érkezett magyar menekültek felekezeti megoszlásuk alapján

 

1956. december

1957. január 1-25.
1. római katolikus

65%

42,8%
2. zsidó

20%

39,6%
3. protestáns

15%

17,6%

Az ICEM (International Committee for European Migration - Európai Migrációs Ügyek Nemzetközi Bizottsága) Max Wershofot, a genfi kanadai állandó delegáció tagját úgy tájékoztatta, hogy a menekültek 60%-a katolikusnak, 26%-a protestánsnak, 9%-a zsidónak és 6%-a felekezeten kivülinek vallotta magát.

Az Állampolgári és Bevándorlási Ügyek Minisztériuma statisztikai részlege 1957. január 31-i, negyedéves jelentése szerint 9572 menekült között 8832 magyart és 682 "hébert" regisztráltak: a teljes létszám 7,2%-a volt zsidó. Ez az arány május 31-re 6,6%-ra csökkent, majd ismét növekedett, augusztus 31-re 6,8%-ra emelkedett, a késõbbiekben (1957. december 31., 1957. április 30) nem változott.

A fenti számok feltehetõen a ténylegesnél alacsonyabb értékeket mutatnak, ugyanis sokan nem vallották be vallási hovatartozásukat. Az okokat csak találgathatjuk: féltek az esetleges üldöztetéstõl és az antiszemitizmustól, magyarnak tekintették magukat stb. Egy kanadai újságíró 1957 januárjában a következõket írta: "Itt Vancouverben az a helyzet, hogy a magyar menekültek egy része félt felfedni zsidó származását. Sokan azok közül, akik eredetileg katolikusnak mondták magukat, miután meggyõzõdtek arról, hogy ez nem von maga után nem kívánatos következményeket, elárulták, hogy õk valójában zsidók." A diákok közül is sokan kereszténynek vallották magukat, vagy megtagadták az ezirányú kérdésre adandó választ. Kage 4500 zsidó menekültrõl beszél, N. Dreisziger professzor viszont hétezerrel számol. R. Whitaker G. E. Dirksre hivatkozva megjegyzi: "úgy tûnik, hogy a Kanadába érkezett magyarok 20%-a, [azaz 7000 fõ] végülis zsidó vallást jelölt meg."

1956-ban a HIAS 1673 kérelmezõ közül 680 magyar zsidót utaztatott Kanadába. 1957. január 23-ig a HIAS-nál nyilvántartásba vettek száma 13 163-ra emelkedett, s közülük 2449-en akartak Kanadában letelpedni. A magyar menekülthullám vége felé a CJC-t vezetõ Saul Hayes azt jelentette, hogy 1957. június 1-jéig mintegy 3500 magyar zsidó érkezett Kanadába, de még több százat várnak Bécsbõl és angliai, hollandiai és franciaországi táborokból. Az Állampolgári és Bevándorlási Ügyek Minisztériuma statisztikai részlege szerint az 1958. április 30-ig, tehát másfél év alatt letelepedési engedélyt kapott 35 914 magyar menekült között 2430 zsidó volt. Sokan, akik a bevándorlási hivatal emberei elõtt nem vallották magukat zsidónak, a megérkezés után a támogatás reményében jelentkeztek a zsidó ügynökségeknél. Jelentõs részük azonban egyáltalán nem fedte fel származását. A rendelkezésre álló dokumentumok alátámasztják a Dreisziger és Dirk által becsült adatot, mely szerint a magyar menekültek 20%-a, 7000 fõ volt zsidó.

Antiszemita megnyilvánulások Ausztriában és Kanadában

Ausztriában, az úton Kanadába és egy-két esetben még Kanadában is volt példa antiszemita megnyilvánulásokra.

Az ausztriai táborokban a zsidó és a nem-zsidó menekültek között érezhetõ volt a feszültség. 1957 januárjának közepén több mint ezer magyar menekült zsidó ellenes tüntetést rendezett a bécsi menekültügyi központ elõtt, mivel az a hír járta, hogy a zsidók könnyebben kaphatnak beutazási engedélyt az Egyesült Államokba, mint a nem zsidók. Egy másik jelentés arról számol be, hogy az osztrák hatóságok megpróbálták megakadályozni, hogy híre menjen a siezenheimi táboron belüli zavargásoknak, ezért megerõsítették a tábor õrzését, hogy távol tartsák az újságírókat és fotóriportereket.

G.S. 1994-ben az alábbiakról számolt be: "Kellemetlen incidensekre került sor a Roeder táborban (Salzburg, Siezenheim). Antiszemita megjegyzések és fenyegetések hangoztak el a magyar menekültek részérõl. Megesett, hogy találomra feljelentettek egyeseket az amerikai megbízottnál, mint kommunistákat, és egész családokat rángattak le a müncheni repülõtérre induló buszokról. Legalább egy olyan eset volt, amikor a zsidó barakkok védelmére kihívták az osztrák csendõrséget. Nem emlékszem tényleges fizikai bántalmazásra." Az osztrák rendõrség megfelelõ védelmet biztosított a magyar zsidó menekültek számára.

Max Pammer, az osztrák nemzetbiztonsági szervezet vezetõje arról informálta J. S. Macdonald kanadai nagykövetet, hogy négy alkalommal kellett riasztani a rendõrséget azért, hogy megvédjék az egyes táborokban a zsidókat a többi menekült haragjától. Februári jelentésében a nagykövet közölte, hogy fogadta a menekültek állítólagos képviselõit - két szóvivõt, fiatal felkelõket, akik közül az egyik meg is sebesült a harcokban -, akik tiltakoztak amiatt, hogy a zsidó menekülteket jobb bánásmódban részesítik, mint a nem zsidókat. Azt állították, hogy ez utóbbiak továbbutaztatását hétrõl-hétre halogatják, míg a zsidó menekültek aránytalanul nagy számban élhetnek a kivándorlás lehetõségével. Megvádolták a kanadai kormányt, hogy zsidóbarát. Macdonald nagy élvezettel idézte az összes antiszemita kirohanást, és arra a következtetésre jutott, hogy a a menekültek a zsidók iránt mély gyûlöletet éreznek. Felhívta a figyelmet arra, amennyiben a két csoportot hosszútávon összezárják, egymásnak fognak esni.

Elszigetelt antiszemita megnyilvánulásokra és incidensekre a hajóúton, valamint a kanadai Saint John-i Bevándorlási hivatalnál is volt példa. A nancy-i Donop táborban készült jelentés egy bevándorlási hivatalnok antiszemita viselkedésérõl is beszámolt . A Quebec City-be érkezõ 265 magyar zsidó a hajón történt antiszemita incidensekrõl panaaszkodott a helyi zsidó fogadóbizottságnak. Amikor kóser ételt szolgáltak fel hetven orthodox menekültnek, a magyarok tiltakoztak. Torontóban is féltették a menekültszállók zsidó lakóinak biztonságát, de a HIAS elutasította az aggodalmakat, mondván, hogy erõszakos lépésekre valószínüleg nem fog sor kerülni. Max Bookman, a winnipegi Western Jewish News ottawai tudósítója arról adott hírt, hogy "a New Brunswick-i St. Johnban a magyar menekültek antiszemita tiltakozásokat szerveztek a nyugati városokba letelepítendõ zsidók ellen."

A magyar menekültekkel foglalkozó legtöbb kanadai diplomata és kormányhivatalnok elõítéletektõl mentesen kezelte a vádakat. Macdonald nagykövet velük ellentétben azonban nem igazán örült annak, hogy a menekültek között magas a zsidók aránya. 1957. január 9-i jelentésében azt állította, hogy a zsidók elhagyják a menekülttáborokat, és túl sokan állnak sorban a követsége elõtt. Azt is észrevette, hogy egy rabbi, aki kávét stb. kínált a menekülteknek, a zsidókat a sor elejére állította. Macdonald megjegyezte: "Kanada már megtette a magáét a Magyarországról elmenekült zsidók érdekében -- most másokon a sor." Arra kérte Ottawa-t, hogy hozzanak korlátozó intézkedéseket, nehogy késõbb a zsidók teljes menekültcsoportokat alkossanak. A késõbbiekben is visszatért a témára. Következõ jelentésében ismét sürgette Ottawa-t, hogy az õ értékelését elfogadva tekintsenek a "zsidókérdés"-re. "A közvélemény elhidegült a menekültektõl, mivel sokuk elhagyta a menekülttáborokat, és nemkívánatos tevékenységet folytatnak Ausztriában, prostitúcióra vetemedtek, és titkos csoportokat szerveztek, hogy társaikat pénzért gazdag magyar származású amerikaiak, zsidók és mások pénzén kicsempésszék." Amiatt is panaszkodott, hogy néhány héttel korábban egy Wiener Neustadt-i táborban, szinte csak zsidók voltak, és sok nehézséget okoztak azzal, hogy a vallási elõirásaiknak megfelelõ külön étkeztetést kívántak.

L. B. Pearson külügyminiszter és J. W. Pickersgill sem adott hitelt Macdonald vádjainak. A lakosság úgy értesült Macdonald és más hivatalnokok ellenséges hozzáállásáról, hogy B. R. Leboe képviselõ a diszkriminációval kapcsolatosan kérdést intézett Pickersgillhez. A bevándorlási miniszter azonban tagadta, hogy létezik egy vallási alapon felállított kvóta-rendszer. A Külügyminisztérium Közép-Keleti Osztálya megírta a bécsi nagykövetségnek és a panaszkodó antiszemita bevándorlási hivatalnoknak, hogy a zsidó bevándorlók magas aránya egyszerûen a magyarországi zsidó közösség viszonylagos elbizonytalanodásával magyarázható. A zsidóellenes panaszokat, mivel azok tudatlan emberektõl származnak, automatikusan félre kell tenni.

Macdonald ellenséges magatartása a kanadai hivatalnokok között szokatlannak számított, bár korántsem õ volt az egyetlen, aki nem rokonszenvezett a bevándorolni kivánó zsidó menekültekkel. Egy Kölnben dolgozó kanadai bevándorlási hivatalnok szintén aggodalmának adott hangot a zsidók állítólagos követelõdzõ magatartása miatt. Jelentésében az állt, hogy "valahányszor híre megy a baráti segítségnek, a Bécsben elszállásolt magyar zsidók megszállják a kanadai bécsi irodát… Ezzel nem csupán az ügyintézést nehezitik, hanem más csoportok rovására jutnak elõnyökhöz. A Minisztériumnak vélhetõen nem ez a szándéka" — írja.

A bevándorlási ügynökség hivatalnokai a kanadaai megérkezést követõen csak a menekültek nemzetiségét jegyezték fel, vallásukat nem. A magyar zsidókat a Bevándorlási Hivatal héberként tartotta nyilván. Késõbb elkülönítve a "magyarok"-tól, "zsidó"-ra keresztelték át õket.

A magyar menekültek általában magyarnak, de zsidó hitûnek tartották magukat. Amikor L.L.-né Halifaxba érkezett és rákérdeztek nemzetiségére, magyarnak mondta magát. A bevándorlási hivatalnok azonban tiltakozása ellenére héberként tüntette fel. Az Atlanti kerületi bevándorlási fõfelügyelõ sem volt hajlandó egy negyvenhat éves zsidó nõt magyar menekültként kezelni.

A bevándorlási hivatalnokok jelentéseikben arról tájékoztatták fõnökeiket, hogy a menekültek közül sokan nem is igazi menekültek, hanem csak kihasználták azt a lehetõséget, hogy Bécsbe utazhatnak, és a menekülthullám révén más országokban telepedhetnek le. A "zsidó faj" egyes képviselõi, írták, "jelentõs" anyagiakkal rendelkeznek, az õ kiadásaikat nem kellett volna a kanadai kormánynak fedeznie. Dr. Harris a halifax-i orvosi csoporttól azt jelentette, hogy sok olyan jelentõs pénzösszeggel rendelkezõ "héber" van, aki nem igazi menekült, csupán kormányköltségen akar Kanadába utazni. A tisztviselõ úgy érezte, kötelessége, hogy ezt jelentse feletteseinek.

Visszatekintés: zsidóellenesség Kanadában 1942-1946 között

 

Nemcsak az 1956-57-es menekültválság idején váltottak ki a magyar zsidók ellenséges érzelmeket a kanadai hivatalnokokból. A második világháború alatt a londoni kanadai fõmegbízott, az antiszemita Vincent Massey úgy nyilatkozott, hogy zsidó menekülteket nem engednek be Kanadába. Egy magasabb beosztású kanadai hivatalnok szerint a zsidókból "semennyi is túl sok" — mondása ihlette aztán Abella és Troper e témájú könyvének címét. 1942. december 17-i sajtótájékoztatón Hume Wrong, Kanada külügyi államtitkár-helyettese kijelentette, hogy a Holocaustra nem az a helyes reagálás, hogy engedélyezik a zsidó menekültek kanadai letelepedését, hanem "Németország legyõzése és így az európai zsidóság felszabadítása."

A kanadai angol sajtó nagy része bírálta az üldözött európai zsidókat cserben hagyó kormány magatartását. 1944-ben a Külügyminisztérium megtudta, hogy élelmiszerért, szappanért és más mindennapi szükségleti cikkekért cserébe körülbelül egy millió zsidót kiengednének fõként Magyarországról Portugáliába vagy Spanyolországba. A Nemzetközi Vöröskereszt közvetítette a hírt: a nácik engedélyezni fogják a tíz év alatti gyerekek és a palesztin vízummal rendelkezõ magyar zsidók szabadonengedését. Egy brit-amerikai közös nyilatkozat kibocsátását tervezték, melyben felkérték Kanadát és a domínium többi részét: gondolják át, tudnak-e "átmeneti menedéket biztosítani néhány magyar zsidó számára". Az amerikaiak hivatalos úton kérték a kanadai kormányt: fogadjon be ezer magyarországi és franciaországi gyereket. A Kanadai Zsidó Kongresszus is a kanadai hatóságokhoz fordult a gyerekek érdekében. Samuel Bronfman táviratban könyörgött a Külügyminisztériumnál igenlõ válaszért. Arra kérte a kormányt, hogy vegyen részt a "náci területen és azzal szomszédos országokban ragadt gyerekek mentésében. A menekültek sorsa iránti közöny egyenlõ halálos ítéletükkel. A gyõzelem e közelgõ órájában hathatós támogatásunkkal emeljük a gyõzelem fényét."

Vincent Massey, aki Kanadát képviselte a Kormányközi Bizottság értekezletein, az egész magyar mentési tervet elvetette. Hume Wrong azt javasolta, hogy a kanadai kormány járuljon hozzá, hogy magyarországi zsidó gyerekeket fogadjanak be a franciaországi menekült gyerekeknek szánt kvóta fel nem használt mértékéig, valamint, hogy a kormány elviekben ígérje meg, hogy átmeneti menedéket nyújt néhány felnõtt magyar zsidónak, de gyakorlati lépéseket ne tegyen az ügyben. A javaslatot elfogadták.

1946 júliusában a brit kormány ismét kérte Kanadát, hogy fogadjon be zsidó menekülteket. Amikor azonban a Menekültügyi Kormányközi Bizottság Londonban összeült, Kanada képviselõje nem mutatott érdeklõdést a téma iránt. Sok liberális képviselõ megdöbbent, mivel nem egy üzletember és liberális politikus is hajlott arra, hogy némi fenntartással ismét engedélyezze a bevándorlást. A változás oka az ország gazdasági érdekeiben keresendõ. Ottawa fokozatosan felismerte, hogy Kanada háború utáni fellendülése nem átmeneti jelenség. C. D. Howe, a kormány gazdaságpolitikával foglalkozó kulcsembere, már régóta biztatónak látta a gazdaság helyzetét. Szerinte a felgyorsított bevándorlás a folyamatos gazdasági növekedés elõfeltétele, ezért szorgalmazta a Kanadában letelepedni kívánók befogadását. Így az 1948-as év közepén Kanada jóváhagyta 1 180 000 háború utáni bevándorló -- köztük 8000 zsidó -- letelepedését.

A magyar zsidó menekültek kanadai beilleszkedése

A gazdasági növekedés Kanadában még 1956-ban is tartott: az országnak szüksége volt munkásokra, s a magyar menekültek munkába állása enyhítette a munkaerõhiányt. Ezért a kanadai Bevándorlási Minisztérium, bár hivatalosan nem tett különbséget a menekültek között, nagyon is figyelt a kérvényezõk egészségi állapotára. (A bécsi követségen a bevándorlási hivatal emberei csupán a kérelmezõk kommunista párttagsága, illetve egészségügyi állapota iránt érdeklõdtek. Nemzetiségi és vallási hovatartozásra vonatkozó kérdéseket a kanadai megérkezés után tettek fel.) A kérvények elbírálásakor elõnyt élveztek az egyetemi hallgatók, a mezõgazdasági munkások, a bányászok és a háztartási alkalmazottak.

A kormány arra törekedett, hogy a karitatív és vallási szervezeteket, köztük a CJC-t is bevonja a menekültek fogadásába. Egy ottawai kezdeményezést felkarolva 1956. november 19-én Saul Hayes, a CJC ügyvezetõ igazgatója arról tájékoztatta C. E. S. Smith-t, az állampolgársági és bevándorlási ügyek ottawai igazgatóját, hogy szervezete szeretne csatlakozni ahhoz a programhoz, amely lehetõvé teszi, hogy a magyar menekültek Kanadában új életet kezdjenek, s ennek érdekében egyöttmûködik a JIAS-szel. Ugyanakkor a magyar bevándorlók helyzetét tárgyaló egyik értekezleten J. Kage, a JIAS képviselõje kifejtette, hogy szerinte a tartományi kormányoknak a magyar menekülteket helyi lakosokként kellene kezelniük, így azok részesülhetnének a helyieknek járó támogatásokban. A CJC a hitközségi programok keretében, az egyes zsidó egyletek révén támogatta a menekülteket: segítette õket a különféle hivatalos iratok megszerzésében, ingyenes szállást biztosított számukra, állást szerzett nekik stb. Saul Hayes utasította a CJC helyi irodáit, hogy mûködjenek együtt a bevándorlási hivatalokkal a fenti feladatok teljesítésében, de pénzzel ne támogassák a bevándoroltakat. Véleménye szerint ugyanis ez az állam feladata.

A kormány a különféle karitatív szervezetekre szerette volna bízni a menekültek felkarolását és anyagi támogatását. A CJC a támogatásért és kanadai vízumért folyamodó zsidó menekültekkel foglalkozott, míg a JIAS az utaztatást szervezte. A CJC határozatban szögezte le, hogy nem különbözteti meg a zsidó menekülteket a nem-zsidóktól. Munkatársai szoros kapcsolatot építettek ki katolikus karitatív szervezetekkel is.

A JIAS ténylegesen alig tett valamit a Kanadába érkezõ zsidó menekültekért. Képviselõi nem várták a vonaton érkezõket. Halifax-ban, St. John-ban és Quebec Cityben a hajón érkezõket is csak esetenként üdvözölték. Rabbi vagy más zsidó képviselõ nem kereste fel a montreali központokat, a St. Antoine utcában vagy St. Paul d´Hermit-ben. Az újonnan érkezõk a JIAS irodáiban hideg fogadtatásra találtak. A JIAS munkatársai keveset tettek a néhány orthodox vallású menekültért is. 1956 novembere és 1957 márciusa között megközelitõen 9000 dollárt költöttek a magyarokra.

Ugyanebben az idõszakban a CJC fél millió dollárt fizetett be az UJRA-ba (United Jewish Relief Agency - Egyesült Zsidó Segély Ügynökség), de a magyar menekültek támogatására csupán ennek az összegnek a töredékét fordították . 1959-ben Hayes mégis azt közölte a kincstárral, hogy a CJC százezer dollárt költött a magyarokra. A kormány meg is térítette az összeg egy harmadát.

Kage hamar felismerte, hogy Kanadába tömeges bevándorlás várható, és azt is tapasztalta, hogy minden második Montrealba érkezõ menekült zsidó. Pénzadományokat próbált gyûjteni és önkénteseket akart toborozni. Kevés sikerrel. "A torontói zsidó közösség csak esetlegesen foglalkozik a magyar menekültekkel" -- írja keserûen. Az Ontario-i kormányhoz és a montreali római katolikus érsekhez fordult: ingyenest lakást és szállást kért a menekültek -- minden menekült -- számára. Gúnyosan jegyezte meg: "Talán nem is kell mondanom, hogy a zsidó közösségben nincs ingyenes lakás vagy szállás." Néhány zsidó iparos még hasznot is húzott a menekültekbõl. A JIAS arról panaszkodott Hayes-nek, hogy Montrealban egy gyakorlott szabónak csupán heti 14 dollárt fizettek.

Torontóban a magyar zsidó menekülteket némileg segítette a JIAS, a JVS (Jewish Vocational Services, Zsidó Szakmai Szolgálatok) és a Zsidó Család és Gyermek Szolgálat abban, hogy átmeneti szállást és munkát találjanak. Amikor az elsõ nagyobb, 420 fõs csoport Torontóba érkezett, a JIAS és a JVC munkásai révén lett szállásuk és munkájuk. A Zsidó Asszonyok Torontói Tanácsa fogadóközpontot hozott létre, ruharaktárat is nyitottak.

A JIAS általában azonban keveset tett, jóformán csak a szövetségi vagy tartományi segélyek kiegészítésére volt hajlandó.

Kage sokallta a montreali menekültek számát. Azt javasolta, hogy a magyar zsidó menekülteket a jobb ellátás reményében küldjék Toronto-ba vagy Winnipegbe, mivel Montrealban minden második menekült zsidó. A montreali Mount Sinai Szanatórium a beteg zsidókat kormányköltségen volt hajlandó ápolni.

A winnipegi Zsidó Gyerek és Család Szolgálat 125 dollár értékû bútort adott a kétgyermekes családoknak, valamint 50 dollárt ruházatra, 86 dollár 67 centet élelemre, 55 dollárt bérleti díjra, 5-öt buszbérletre és 4 dollárt iskoláztatási díjra. Az egyedülállók, gyermektelen párok és egy gyermekes családok kevesebbet kaptak. A Regina-ba december 29-én érkezett öt menekültet ünnepélyesen fogadták, õk gyorsan beilleszkedtek a közösségbe. Quebec City-ben Roslyn Shapiro, a Kanadai Zsidó Asszonyok Nemzeti Tanácsa és a Héber Nõi Segély Quebec-i szekciójának elnöke is segítette a zsidó menekülteket többek közt úgy, hogy a helyi közösség kóser étellel látott el hetven orthodox zsidó menekültet.

Hayes jól tudta, a magyar zsidó közösség lázong és szívtelenséggel vádolja ôt. Elismerte, hogy kezdetben ellenállt minden kérésnek, és nem adott anyagi támogatást a menekülteknek, de a "nyomás és a rossz lelkiismerete" végül is arra kényszerítette, hogy a magyarokat más zsidókhoz hasonlóan kezelje, anélkül azonban, hogy újabb pénzalapot használna fel ehhez.

Ennek ellenére 1957. február 19-én a CJC felülvizsgálta támogató politikáját, és minden közösségi támogatás megvont a magyar menekültektõl. Hayes ezt azzal indokolta, hogy a pénzre az Európában, Egyiptomban és Izraelben nélkülözõ zsidóknak van szükségük.

Valószínûbb azonban az, hogy Hayes más irányú nyomásnak engedett. S. L. Eckerstein rabbi egy héttel korábban tudatta Hayes-szal, hogy õ egyáltalán nem tekinti zsidóknak a magyar menekülteket, mert nem kizárólag a közösségen belül házasodnak, nincsenek körülmetélve, és gyakran katolikusként vetetik magukat nyilvántartásba. A Toronto-i Magyar-Zsidó Csoport szerint a JIAS alaptalanul állította, hogy a Magyarországról érkezett zsidók asszimilálódtak, kikeresztelkedtek és nem ápolják a zsidó hagyományokat. Hayes szembeszegült a Kanadai-Magyar Zsidó Közösség és a JIAS vezetõivel, akik több segítséget sürgettek a menekülteknek.

A kanadai zsidó közösség magatartása kiábrándította a zsidó menekülteket, Kanadában azonban általában nem csalódtak. A kormány ingyen utaztatta õket, ingyen juttatta el õket az egyes kanadai városokba, sôt eleinte ingyenes orvosi ellátást is biztosított számukra. Érdekükben felvette a kapcsolatot a tartományi hivatalokkal és a magánszervezetekkel, hogy elõsegítsék gyors beilleszkedésüket a kanadai társadalomba.

Összegzés

A magyar zsidók többsége az integrálódás és asszimiláció során, majd Auschwitz után, a kommunisták nyújtotta biztonságban elhagyta zsidó vallását, elhagyta a zsinagógát és a közösséget, és nem mutatott nagy érdeklõdést Izrael iránt. S amikor alkalom adódott arra, hogy eltávozzanak az országból, nem Izraelt választották letelepedési helyként, hanem olyan békés és nyugodt országokat, ahol nagyobb gazdasági lehetõségek nyíltak elõttük. Ezért lett Kanada az ötvenhatos zsidók exodusának elsõdleges célállomása: minden harmadik zsidó Kanadába emigrált.

Kanadai letelepedésüket három tényezõ segítette. Elõször is, Kanada 1956 nyarán gazdaságilag prosperált. A munkaerõhiányt rövid távon csak a bevándorlás enyhíthette. Másodszor: az országban gyakorlatilag nem volt antiszemitizmus. Kanadában szívesen láttak minden magyar menekültet, és Ottawa nem vett tudomást a zsidó betelepedést akadályozni próbáló maradi hivatalnokok és diplomaták törekvéseirõl. Harmadszor: a szövetségi és tartományi hivatalok, valamint a magyar-kanadaiak és szervezeteik sokat segítettek abban, hogy a menekülteket Kanadába szállítsák, és megérkezésük után némi segélyhez juttassák õket. A kanadai zsidó szervezetek is így jártak el. Nagyobb erõfeszítéseket azonban nem tettek. Ennek két oka volt: anyagi téren a kanadai kormányt tartották illetékesnek, valamint nehezen tudták azt elfogadni, hogy a menekültek elhagyták vallásukat. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy egyénileg és helyi szinten a zsidó közösségek mindezek ellenére erejükön felül segítették a menekülteket, akik neveltetésüknek, kulturális hátterüknek köszönhetõen gyorsan beilleszkedtek a kanadai társadalomba.