A GÖRÖG, ÖRMÉNY ÉS ZSIDÓ KERESKEDÖK SZEREPE A XVIII. SZÁZADI ERDÉLY GAZDASÁGTÖRTÉNETÉBEN

Magyarországon, a Habsburg család birodalmának e többé-kevésbé független keleti részében, a XVIII. században megindult a lassú társadalmi és gazdasági fejlödés. Amint a törököket kiüzték és a Habsburg-ellenes magyar felkelöket leverték, a bécsi kormany hozzáláthatott a birodalomépités belsö feltételeinek megteremtéséhez a szabad kereskedelem elvei alapján.

1. A terület

A XIX. században a kereskedelem lett a tökeakkumuláció forrása és a kezdödö ipari forradalom szálláscsinálója. A modern kereskedelem közép-keleteuropai zászlóvivöi, a görögök, az örmények és a zsidók voltak. A szászok és a románok probálkoztak, de a nemzetközi kereskedelembe nem tudtak betörni.


Kollonich érsek szerint, mikor a törökök feladták Magyarországot, csak görögöket és zsidókat hagytak maguk után. Ez természetesen túlzás, de Kollonich ezekre a népekre figyelt fel.[1]


1720 körül Magyarország és Erdély lakossága 4 millió körül volt. A bécsi kincstár annak érdekében, hogy telepeseket vonzzon a birodalom elnéptelenedett részeibe, adó és vámkedvezményeket nyujtott többek között az örményeknek, zsidóknak és görögül beszélö más balkáni kereskedö néprétegeknek. Trócsányi Zsolt szerint Erdély álmos városait a XVIII. század hajnalán idegen kereskedök hada ébresztette fel.[2] Szekfü Gyula szerint a magyarság lealacsonyitónak tartotta a kereskedést, és így átengedte e területet az idegeneknek: zsidóknak, macedónoknak, görögöknek, örményeknek és szerbeknek.[3]

1701-ben I.Lipot kiváltsaglevelet adományozott az erdélyi görögöknek. Ettöl kezdve szabadon kereskedhettek nagyban és kicsinyben, önkormányzatot kaptak és fellebbezhettek vitás ügyekben a királyi vagy az erdélyi kamarához.[2]

2. A görögök Erdélyben


A
XVIII. századi Magyarországon és Erdélyben több népcsoport gyüjtöneve volt a görög. A vlachok például románul beszéltek otthonokban, de üzleti nyelvként a görögöt használták. Erdélyben a vlachok föleg az albániai Maschopolisból vándoroltak be. Ezeket idönként arnot- vagy arvanito-vlachoknak is hívták. A délebbröl érkezöket macedon- vagy román-vlachokként emlegették.[4] A görög történész, Georgios Liritzes úgy ismeri öket mint cincárokat vagy kucovlachokat.[5] Horváth Mihály görögnek nevezte azokat a görög-magyarokat, akik kereskedelmi társaságokat hoztak létre bosnyák, román és más török alattvalókkal.[6] Füves Ödön, aki jóformán egész életét a magyaroszági görögök tanulmányozására szentelte, csak azokat tartja görögöknek, akik török alattvalók voltak és görögkeleti egyházhoz tartoztak. De kizárta defíniciójából az ortodox szerbeket és a balkáni zsidókat.[7] A bolgár történész Bur Márta balkáni kereskedöként definiálja a magyarországi görögséget, de kizárja közülük a szerbeket valószínüleg azért, mert azoknak csak egy kis csoportja volt (marha)kereskedö.[8]

E tanulmány az összes magyarországi és erdélyi görög kereskedö tevékenységét vizsgálja. A XVI. szåzad közepén már éltek görögök Brassóban és Nagyszebenben. Szórványosan érkeztek Magyarországra a Balkánról. A behatolást megnehezítette az ország három részre szakadása. A magyar kereskedök befolyásának gyengülésével görög, zsidó, örmény és szerb kereskedök vették át szerepüket, különösen a század közepétöl. Az erdélyi országgyülésen a magyar nemes urak és a szász céhek gyakran vádolták az idegeneket, hogy kihasználva a gazdasági konjunktúrát óriási haszonra tesznek szert, amit aztán gyakran ki is visznek az országból. [9] 1534-ben azt jelentették Medgyesröl, hogy az erdélyi urak arra kérték a törökök képviselöit, irtsák ki a helyi zsidókat.[10] Nem valószínü, hogy a törökök eleget tettek volna a kérésnek, mert mind a görög, mind a zsidó kereskedök tovább folytatták tevékenységüket.

A legtöbb görög és elgörögösödött vlach Dél-Macedóniából érkezett. Sokáig éltek ott békésen városaikban, amíg török katonák és albán szabadcsapatok nem kezdték öket zaklatni. A hegyekben telepedtek meg, ahol továbbra is kereskedelemmel és állattenyésztéssel foglalkoztak, és új városokat alapítottak, melyek idövel túlnépesedtek. Innen a lakosság egy része északra távozott, a kiújuló török és albán támadások miatt. A karavánok minden májusban inultak útnak. Janinából, Kozaninából és különösen Sytatitából fegyveres kisérlettel vitték áruikat lóháton és öszvéreken. A Dunán Zimonynál keltek át. Csak egy részük tért vissza, a többi letelepedett Magyarországon és Erdélyben.[11]

1688-ban az osztrák-török háború során a Habsburg hadserege elfoglalta Macedóniát. Sok görög, aki e rövid idö alatt együttmüködött a megszállókkal, az osztrák csapatokkal együtt távozott - Magyaroszágra és Erdélybe. Ott biztonságba érezték magukat a törökök bosszújától. 1690-ben, amikor az oszmán csapatok bevették Belgrádot, a görög kereskedök tömegei menekültek elölük Habsburg területekre. 1702-ben még csak 292 görögöt vettek számba Erdélyben,[4] de számuk gyorsan emelkedett, mert sokan érkeztek Machopolis lerombolása után.

Az 1711 után elkezdödött gazdasági fellendülés Magyarországon vonzotta a bevándorlókat, akik maguk is hozzájárultak tevékenységükkel a konjuktúrához.[12] A balkáni kereskedök nagy számban telepedtek le Brassó körül 1718-1738 között.[2]

A sikeresebb görög keresekedök úgy telepedtek le ideiglenesen Magyarországon és Erdélyben, hogy megmaradtak török alattvalónak. Legjobban kedvelték a szabad királyi városokat és a földesurak párfogása alatti mezövárosokat. Föleg a déli részeken települtek meg, ott volt ugyanis a vámházaknak közel fele (86-ból 37); ezek többségét görög kereskedök bérelték a kamarától. Erdélyben alig volt olyan város, amelyen ne lett volna görög.[1] A törökök mindíg elösegítették e görög kereskedök privilégiumainak védelmét.

Ausztriának és velencei szövetségeseinek az Oszmán Birodalom elleni háborúját (1716-18) lezáró pazsareváci béke mindkét fél kereskedöinek kedvezö feltételeket biztosított, de az ausztriaiak nem tudták kihasználni az új lehetöségeket. A balkáni piac kihasználására 1719-ben alakult Orientalische Comagnie 1734-re megbukott. Ezt nem követte semmiféle osztrák vagy magyar vállalkozás. A görög kereskedök viszont jól kihaszálták a békeszerzödés által biztosított vámkedvezményt. Mivel a belkereskedelmet a békeszerzödés nem szabályozta, a hazai kereskedök hátrányba kerültek; 30-60 százalék vámot kellett fizetniök minden importárú után, a görögök viszont, mint ottomán alattvalók csak három százalékot fizettek. Az osztrák állam így nagy jövedelmektöl esett el. A görögök számára ez valójában tranzitvám volt, de útközben mindíg értékesítettek valamit a helyi vásárokon keleti és német árúikból. Ezt természetesen a helyi kereskedök nem vették jó néven és tiltakoztak Bécsben. De sem protestálás, sem az új merkantilista gazdaságpolitika bevezetése nem ártott a szultán magyarországi és erdélyi alattvalóinak. Amíg fennállt a veszélye Franciaország, Törökország és Poroszország szövetségének, mint Ausztria elleni nagy koalíciónak, a bécsi udvar nem tudta utasítani a kincstárat, hogy lépjen fel a görög kereskedök ellen.

1720-ban az osztrák hatóságok úgy rendelkeztek, hogy az Erdélyben és Magyarországon lakó görögök fizessék meg a harmincad vámot, de ennek végrehajtására nem került sor. Ugyanez volt a sorsa az 1721. és 1725. évi királyi rendelkezéseknek is. A Magyar Helytartótanács is fellépett a görögök ellen. 1725-ben, de a török követ, Agha Omer, hatásosan meg tudta védeni a Habsburg Birodalmon belül üzletelö ottomán alattvalókat.

Az 1737. évi török háború alatt a helyi hatóságok és kereskedök üldözni kezdték a görög kereskedöket. A Habsburg hadsereg viszont védelmükre kelt, mert a görögök voltak a legfontosabb szállítóik. A Belgrádi Béke (1739) után a régi rendszer (status quo ante bellum) állt a helyre. Nem hajtották végre Mária Terézia 1741. évi rendelkezését sem, amely eltiltotta a görögöket, az örményeket és a zsidókat a borkereskedelemtöl. 1766-ban Mária Terézia utasította Kereskedelmi Tanácsát, hogy állapítsák meg a görög kereskedelem jelentöségét és befolyását az ország gazdaságára. Az elkészült jelentés szerint a görögök évi két millió forinttal rövidítették meg az államháztartást. A tanácsadók ennek ellenére óvták a királynöt a radikális megoldástól. Azt ajanlották, hogy maradjon a status quo: a németek a városokban, görögök az oppidiumokban és a zsidók a falvakban. Csak a görögök további beáramlásának megakadályozását tanácsolták.

Az 1768-1774. évi orosz-török háború a szultán vereségével végzödött, így Mária Teréziának szabad keze lett görög ügyekben. Már 1769-ben hüségesküt követelt minden oszmán alattvalótól, aki birodalma területén lakott. Betiltotta a vászon, a gyapjú és majdnem minden ipari cikk importját. A görög kereskedöktöl megvonta minden privilégiumukat. 1774-töl nem lehetett kereskedni hüségeskü letétele nélkül. Határidöt szabott távozásukra. Igy elkezdödött a görög kereskedök exodusa Magyarországról. Aki maradt és letette az esküt, idövel elmagyarosodott. ([13],[1],[4],[14])

A legnagyobb erdélyi város és kereskedelmi központ a XVIII. században Brassó volt, 1787-ben 17 671 lakossal.[15] Szász telepesek alapították a tizenharmadik században. Királyi kiváltságlevél birtokában nemes fémeket és helyileg készített textilárúkat szállítottak a Havasalföldre élelmiszerekért. A XVIII. században a görökök fokozatosan vették át tölük a tranzit kereskedelmet. A szászok mindent megtettek ennek meggátlására, de hiába. A szász városi hatóságok megtagadták a görögöktöl a házépítési engedélyeket, és elutasították minden igyekezetüket, hogy városi polgári státust nyerjenek. Még külön városi adót is vetettek ki rájuk. Mindennek ellenére a görög térhódítás a gazdaságban szépen haladt elöre.[1]

A brassói görög kereskedelmi társaságok útirányok szerint szervezödtek, az Oszmán Birodalomban elterjedt szokások szerint. 1768-ban 122 brassói kereskedöböl már csak 11 volt szász, a többi valamely görög társaság tagja. A század végén már bevették a görögöket is a céhekbe. Igy lett például Constantine Dsauli textilgyáros és kereskedö a helyi szász céh tagja 1794-ben.[1]

A görög kereskedök ipari termeléssel is foglalkoztak. Brassóban föleg vászonkészítéssel és gyapjúszövéssel. Sok bécsi és bukaresti görög kereskedö is gyakran megfordult a városban.[2] Nagyszebenben, Erdély második legnagyobb kereskedelmi és ipari központjában 1636-ban Rákóczi György engedélyével kereskedelmi céhet vagyis társaságot alapítottak.[17] 1702-ben már 108 görög kereskedöt számláltak a városban.[1],[18] Hamarosan az egész higanykereskedelem a kezükbe került. Amikor a zsidó kereskeskedök felvették velük a versenyt, a görögök a fejedelemhez fordultak panaszaikkal. [19], [1] 1726-ban Szeben városa megtiltotta a vásásozást a görögöknek és arra próbálta kényszeríteni öket, hogy a szász céheknél szerezzék be árúikat, természetesen magasabb áron. A görögök Bécshez fordultak panaszukkal, mire a gubernium hatályon kívül helyezte a város rendelkezéseit.[1] 1800-ban még mindig a görögök uralták a város kereskedelmét, de mint a brassói görögök, a szebeniek is fokozatosan felhagytak az iparral és kereskedelemmel.

 

3.Örmények Erdélyben

Erdélyben már a tizenhetedik század elött is éltek örmények, habár csak szórványosan. Helyi statútumok és falunevek árulják el jelenlétüket. elsö nagyobb csoportjuk, egy-két ezer telepes, Moldáviából érkezett Besztercére, Ébesfalvára és Görgényszentimrére. Legtöbbjük családos kereskedö és kézmüves volt.[2] Ezek a bevándorlók is, mint a görögök és szászok, kiváltságleveleket kaptak az erdélyi fejedelmektöl, vagy a Habsburg uralkodótól. 1696-ben II. Apafi Mihály Ébesfalva (Erzsébetváros) örményeinek juttatott kiváltságlevelet, melyet III. Károly 1733-ban megerösített. Jogot kaptak szabad kereskedelemre, önkormányzatra, mentességet a katonai beszállásolás és szállítás alól. Az örmény közösség gyors növekedésnek indult. Föleg az állatkereskedelemben, bör és szörme kikészítésében és forgalmazásában tevékenykedtek, s ebben hamarosan csaknem monopóliumot szereztek maguknak. A görögök érdekeit nem keresztezték, megvoltak saját városaik, árúik és kereskedelmi útvonalaik. Nemzeközi kapcsolataik legalább olyan jók voltak mint a görögöké. Egyesek közülük rendkívül meggazdagodtak. Amikor Mária Terézia felismerte tevékenységük hasznosságát, még több örményt akart betelepíteni birodalmába, udvari tanácsa azonban ellenezte a javaslatot. [2] Ennek ellenére Mária Terézia az örmények ügyét mindig kedvezöbben kezelte, mint a görögöket vagy a zsidókét, akiket nem kedvelt.

Az örmények köztisztséget is viselhettek 1776-tól. Két évvel késöbb településeik közül Szamosújvár és Erzsébetváros szabad királyi városi címet kapott. Gyergyószentmiklós és Csikszépvíz jogot nyertek kereskedelmi vitáik saját bíróságuk, a Forum Mercantile elötti rendezésére.[2] A magyar földesurak szívesen látták és védték az örmény kereskedöket midaddig amíg azok távol tartották magukat a mezögazdaságtól. Nagy felháborodást keltett, amikor 1736-ban Szamosújvár 22 falut megszerzett. Az erdélyi országgyülés felajzva tárgyalta az ügyet. A szászok is versenytársként kezelték az örményeket, és így a diéta sohasem ismerte el öket mint "bevett nemzet"-et.[2] A XVIII. század végétöl az örmény kereskedelem is hanyatlásnak indult, vezetö szerepük véget ért. Csak vasárú exportjukat tudták fenntartani még egy ideig. Szamosújvár stagnált, Erzsébetváros megszünt mint kereskedelmi központ. Sok jómódú örmény Pestre vagy Bécsbe költözött. Többen összeházasodtak a magyar nemesi és arisztokrata családokkal, földbirtokot szereztek. Még a nevüket is megváltoztatták, magyarosították. Csak néhány gazdaságilag gyengébb örmény kereskedöcsoport próbálta örizni a hagyományokat, de öket hamarosan eltiporta a verseny. A magyarországi örmény kultúra jóformán nyom nélkül eltünt. Az örmény városi lakosság fogyatkozását mutatják az alábbi adatok[15]:

 Helység

 Az örmény városi lakosság (fö)
   1787-ben  1830-ban
 Erzsébetváros  3 398  2 000
 Szamosújvár  4 459  2 500

 

4. A zsidó közösség

Zsidók már a XV. században görög kereskedökkel együtt a török hadsereg nyomában többször is megjelentek, és a XVI. század második felétöl éltek Erdélyben. Bethlen Gábor a görög kereskedökhöz hasonlóan örömmel fogadta a zsidókat, és 1614-ben kiváltságlevéllel látta el öket keleti árúk forgalmazására; engedélyezte letelepülésüket és vallásuk szabad gyakorlatát.[1] Szefárd (eredetileg spanyol) zsidók elöször Kolozsvárott telepedtek le a diéta tiltakozása ellenére. Az országgyülési küldöttek aggodalmukat fejezték ki a kereskedelem görög és zsidó kézbe kerülése miatt.[20] Az erdélyi országgyülés korlátozta a zsidók mozgásszabadságát. Zsidó kereskedök Szászsebesen, Szebenen és Fehérváron túl csak vásár idején utazhattak. Az 1650. évi országgyülés kötelezte a zsidókat és görögöket, hogy megkülönböztetö jelet viseljenek ruházatukon. a városi hatóságok olykor megzsarolták öket és ritkán nyujtottak számukra védelmet. Bethlenhez hasonlóan II. József tisztán látta a magyar kereskedelem fontosságát az állam szempontjából. Ösztönözte a zsidók bevándorlását, de terve elhalt az osztrák-török háborúval (1788-91).[21] Az általában ellenséges fogadtatás miatt a közösség nem tudott növekedni. 1720-ban mindössze kb. 300 zsidó élt Erdélyben. Az idegen kereskedök között ök voltak a legszegényebbek. 1723-ban a zsidóknak 80 forint adót kellett fizetniök, a görögöknek 350-et, a bolgároknak 200-at és az örményeknek 800-at. Az 1779/82. évi összeírás is csak 322 zsidó családot (2 093 személyt) talált Erdélyben. Csak a századforduló táján kezdtek beköltözni a városokba, elsösorban Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Brassóba és Fogarasra.[20] Zsidók elöször csak a kolozsvári vásárokon jelentek meg áruikkal. Néhányan közülük letelepedtek, de általában nem ismerték el öket jóhiszemü (bona fide) városlakóként. Az 1753-as, 1779-es és az 1781-82. évi összeírás meg sem említi öket. Mindazonáltal Bécs 1782-ben figyelmeztette a kolozsvári hatóságokat, hogy ne engedjék be a zsidókat városukba. Korlátozták a városban a zsidó kereskedelmet a vásárokon, ellenörizték tevékenységüket.[20]

Gyulafehervárott elöször 1591-ben telepedtek le zsidó kereskedök. Bethlen Gábor 1623-ban törökországi spanyol zsidóknak engedélyezte letelepedésüket a városban. Az 1650-ben jóváhagyott rendelkezések (Approbatae Constitutiones) szerint zsidók Erdélyben csak Gyulafehérvárott telepedhettek le. a városatyák viszont nem látták szívesen az új telepeseket és sokat zaklatták öket. Apafi Mihály fejedelem azonban, mint jó adófizetöket újabb kiváltságlevéllel látta el a fehérvári zsidóságot, s ezt többször megerösítette. A XVIII. század elején a kuruc-labanc polgárháború megtizedelte Fehérvár lakosságát, de a század közepére talpra állt a meggyengült zsidó közösség, és 1754-ben már egy kereskedelmi társaságuk létezéséröl is tudunk. Mindössze 54 zsidó élt azonban csak a városban.[23],[20].

 

5. A tizenkilencedik század elsö fele

Amikor a Habsburgok a XVIII. század vége felé megvonták az adó- és vámkedvezményeket a görög és örmeeny kereskedöktöl, azok új lehetöségek után kezdtek nézni. Sokan átköltöztek Bukarestbe, ami ekkor lett az Erdély felé irányuló kereskedelem új központja.[24] Mások Bécsnek vették útjukat, földet szereztek Magyarországon, és egy részük hazatért a Balkánra. A folyamatot marggyorsította a balkáni nemzetközi kereskedelem hanyatlása. Erdély kereskedelmi mérlege mind inkább negatív elöjelü lett az 1790-es években, különösen a Dunai Fejedelemségek irányában. Az arány 6,3:13,3 volt 1797-ben, 6,6:17,4 1798-ban és 7,3:28,4 1799-ben Moldávia és Havasalföld javára. Az import nagyobb része nem maradt Erdeelyben, hanem továbbszállították Magyarországra és Ausztriába. Erdély elszegényedett, mint piac beszükült.[18],[25] Bécs gazdasági politikája ennek éppen az ellenkezöjét célozta, de a nemzetközi helyzet nem tette lehetövé a kereskedelmi mérleg javítását.

Amint a Ottomán Birodalom veszélyessége megszünt, Bécs bevonta a külföldi kereskedök kiváltságait Erdélyben éppúgy mint Magyaroszágon, és hozzálátott merkantilista gazdaságpolitikájának erösítéséhez.

A napóleoni háborúk gazdasági következményei a folyamatot meggyorsították, de nem a hanyatlásnak indult Erdélyben, amely gazdaságilag a birodalom perifériájára szorult az új század kezdetén.

A mecedóniai gyapjú elvesztette jelentöségét. Az osztrák és cseh felvásárlók az amerikai és egyiptomi árút részesítették elönyben. A görög kereskedelem is veszített fontosságából. A vlachok nemzeti öntudatra ébredésével a román kereskedök kezébe került a meggyengült kereskedelem a Dunai Fejedelemségben.


Erdély népességének etnikai-nemzetiségi megoszlása [2]

 

Év   

Összesen millió fö

Ebböl (százalék)

 román

 magyar

 német

 zsidó

 egyéb
 1786

 1,7

 30,5

 49,7

 18,2

 0,2

 1,4
 1794

 1,5

 50,0

 33,0

 12,5

 0,1

 4,4


A század elején már kétszer annyi román kereskedö volt Brassóban mint görög. A zsidók szerepe a kereskedelemben csekély volt jelentéktelen lélekszámuk miatt, és a kereskedök aránya is kisebb volt körükben, mint Magyarországon, ahol mintegy 80 százalékuknak kereskedelmi jellegü foglalkozása volt.[2]

Erdély kereskedelmi életének aranykora a századfordulóra véget ért. A görögök és az örmények asszimilálódtak, beolvadtak a magyarságba, elhagyva régi foglalkozásukat. A szász, román és a kis zsidó közösség nem tudta tartani a XVIII. század gazdasági növekedésének ütemét a nemzetközi gazdasági és politikai helyzet változásai következtében. a magyarok továbbra sem érdeklödtek a kereskedelmi pálya iránt. Csak a tizenkilencedik század közepén változott meg a helyzet Erdélyben. Az új politikai helyzet és társadalmi-gazdasági változások lehetövé tették, hogy az elhalt görög és örmény kereskedelem helyére a korábban meggyengült partner, a zsidó kereskedö léphessen. Ez viszont már a tizenkilencedik század gazdaságtörténetéhez tartozik.


Irodalom

[1]Schäfer László: A görögök vezetö szerepe Magyarországon a korai kapitalizmus kialakulásában. Budapest, Légrády, 1930. 9., 26-27., 32., 39-40., 48-49., 51. old.

[2] Erdély története. Föszerk.: Köpeczi Béla. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1987. II. 1000-1003., 1061-1064., III. 1196., 1247-1248. old.

[3] Szekfü Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Budapest. 1920. 72. old.

[4] Füves Ödön: Görögök Pesten (1686-1931). Budapest. Doktori értekezés. Magyar Tudományos Akadémia. 1972. 14-15., 21. old.

[5] Georgios Liritzes: Ai mekdonikai koinotetes tes Austroungrias epi Tourkokratias. (Ausztria-Magyarország macedón lakóssai az oszmán uralom idején) Kozani. 1952. 6. old.

[6] Horváth Mihály: Az ipar és kereskedelem története Magyarországban, a három utolsó század alatt. Buda. Magyar Királyi Egyetem. 1840. 91. old.

[7] Füves Ödön: Görögök a Duna-Tisza közén. Antik Tanulmányok 13. 1966. 93. old.

[8] Marta Bur: Balkanskie Kupcie v Vengrii - XVIII vek. (Balkán kereskedök Magyarországon a 19. században). Etudes Balkaniques. 1972. 50-70. old.

[9] Lidia A. Demeny: Le Régime des Dounes et la Période de la Principauté Autonome (1541-1691). Makedonika (Görögország) 15. 1975. 62-113. old.

[10] Monumenta Hungariae Judaica. Tomus XII: 1414-1748. (Szerk. Scheiber Sándor) Budapest. MIOKK. 1969. 9. számú irat.

[11] Füves Ödön: A magyarországi görög telepesek a legújabbkori görög történelmi irodalomban. Antik Tanulmányok 10. 1963. 66-67.

[12] Petri Edit: A kecskeméti görög kereskedök története a XVIII. században. Cumania III. Historia, 1975. 21-25 old.

[13] Eckhart Ferenc: Kereskedelmünk közvetítöi a XVIII. században. Századok. 1918. 356-391. old.

[14] Petri Edit: A görögök közvetítö kereskedelme a XVII.-XIX. századi Magyarországon. Századok. 1996. 69-104. old.

[15] Thirring Gusztáv: A magyar városok statisztikai évkönyve. Budapest. 1912. 484-486. old.

[16] Cornelia Papcostea-Danielopolu: La Compagnie "Grecque" de Brasov. La Lutte pour la Conservation des Privil`eges (1777-1850). Rev. des Etudes Sud-Est Européenes (Románia) 12, No.1, 1974. 59-78 old.

[17] T. Bodognae: La Privil`ege Commercial Accordé en 1636 par G. Rakoczi aux Marchands Grecs de Sibiu. Rev.Roumaine d'Hist. (Románia) 11, 1972. 647-653 old.

[18] Ibid., 27 old. E. Karathanases: Makedonika Semmikta. Makedonika (Görögország) 17. 1977. 56. old.

[19] Kerekes György: A kassai kereskedök életéböl harmadfélszázad 1687-1913. Budapest. Az Országos Iparegyesület kiadása. 1913. 87. old.

[20] Zsidó Lexikon. (Szerk.: Újváry Péter) Budapest. Pallas. 1929. 235-236., 334., 497. old.

[21] John Lampe - Marvin R. Jackson: BAlkan Economic History, 1550-1950. From Imperial Borderland to Developing Nations. Bloomington: Indiana University Press, 1982. 105. old.

[22] Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest. 1922. 60. old.

[23] Pinkas Hakehillot: Encyclopaedia of Jewish Communities; Rumania. Jerusalem: Yad Vasem, 1976. 277. old.

[24] I. Haseganu: Marginenii in viata economica a Transilvaniei. Brasov. 1941. 53., 64. old.

[25] Sárközi Zoltán: Az erdélyi szászok a nemzeti ébredés korában (1790-1848). Budapest. Akadémiai Kiadó, 1963. 31. old.


Angol fordította magyarral

Kápolnai Iván